bardóczi ákos webleletei

Tegnap sederítettem egy kis cikket Vujity Tvrtko debreceni standupjáról, ami a jelek szerint annyira felkavarta a lelki világát, - talán az előkelő Google-helyezés na meg a lassacskán 10K+ egyéni látogató miatt - hogy ma felhívott és kifejtette, hogy szerinte a cikkem az ő lejáratása és a cikk valótlan állításokat tartalmaz, lényegében az egész felháborodás "logikai" alapját az képezte, hogy ő sosem sértett engem, akkor én őt miért.

Kedves Trtko, drága aranybogaram! Lehet, hogy ez Neked, mint bulvárbárónak elképzelhetetlen, de egy írástudó nem akkor és azért fejti ki a negatív véleményét valaki más hülyeségéről, mert az korábban bokán rúgta vagy nem tetszik az arca. Sőt, az etika azt diktálja, hogy jó esetben sosem önmagában amiatt, ugyan a Te esetedben már önmagában az faszkorbácsot érdemelne, hogy olyan példát mutatsz egyetemistáknak, ami szerint összeférhető a világ sorsát érintő eseményekkel kapcsolatos, terepen végzett kutatómunka a reggeli műsorokban való idétlenkedéssel mindezt hébe-hóba burkolt önsztárolással súlyosbítva.  

Ami az ún. tárgyi tévedéseimet illeti, valóban nem tudtam, hogy a két fiatal suna nem az asszisztensed, én mondjuk akkor sem hagynám egy hölgynek, hogy helyettem cipeljen akár egy laptopot is, még akkor sem, ha történetesen HÖK-ös sorsot osztott rá az úr.

Valóban a HÖK-ös szervezők előtted rontottak be az előadásom befejezése előtt, amit azért fejeztem be korábban, mert se szó, se beszéd, elkezdtek elém pakolni a laptopot dobozostól a katedrán, ami ugyebár csöppet elterelte az én hallgatóságom figyelmét. Arról nem is beszélve, hogy ha nem vágták, hogy ezzel milyen gesztust mutatnak felém, mint előadó felé és a hallgatóságom felé, legfinomabban fogalmazva is tajparaszt picsák. Ergo, ha valaki kulturálatlan tapló volt, ők és nem Te. így jó lesz helyreigazításnak vagy esetleg aranyba gravíroztassam és becsomagoljam a megállapítást?

Tehát: ha elmész valahova előadni, ha valamilyen súlyos etikettbeli hiba a szervezéssel kapcsolatban történik, az a Te felelősséged, mivel egyszerűen a Te előadásodról van szó, az előkészületekben segédkező néhány főre meg annyira nem nehéz odafigyelni.

Ha valaki rendszeresen böngészi a mobilos alkalmazásboltokat, biztosan találkozott már olyan appal, ami finoman fogalmazva lehetetlent ígér, de azért jó esetben nem veszi komolyan magát és ezt az apró betűs leírás tartalmazza is. Néha meg nem. Ezúttal az Apple Appstore-re szorítkozom, ami az androidosokat illeti, nos, ha valaki a Google Playről tölt le, örüljön neki, hogy nem valamiféle veszélyes hulladék, amit kap.

Emlékszem, láttam már olyan appot, ami a leírása szerint egy tetszőleges telefonszámot "bemér" és megmutatja a mobil annak a helyét: a felhasználó letölti, azért pedig, hogy ellenőrizze, működik-e, nyilván megadja a saját számát, amit egy gyors pozíciólekérdezéssel persze, hogy meg tud mondani az app, hiszen arra maga a felhasználó hatalmazta fel rá. Ha pedig a felhasználó nem totálisan idióta, eléggé gyorsan rájön, hogy egy mezei alkalmazással csak úgy lekérdezni egy tetszőleges mobil pozícióját mekkora nonszensz. Megint más szoftverhulladék például azt ígéri, hogy az ujjbegyet az érintőképernyőre téve megmondja a felhasználó pulzusát, ekkor meg alighanem egész egyszerűen nem esik le a júzernek, hogy erre miért is lenne képes egy egyszerű érintőképernyő. Ezekben az alkalmazásokban azonban közös többek közt, hogy grafikai szempontból eléggé színesek-szagosak, hogy vonzóvá tegyék őket, valamint olyan igényt elégítenek ki, ami a felhasználó számára különleges. Sokszor még az Apple alkalmazásboltja is felenged olyan appot, ami az apróbetűs részben nem tisztázza, hogy amit az app ígér, csak vicc.

Ebben a kategóriában pedig az abszolút aduász, a Sleep Cycle ami elvileg naplózza a felhasználó alvás közbeni REM-fázisait (!!) és abban az időpontban fog ébreszteni, amikor az a legkevésbé kellemetlen. Az alkalmazás leírása szerint lefekvés előtt csak töltőre kell tenni az iPhone-t, majd betenni a párna alá, aztán majd az accelerométer, meg a mobil ilyen-olyan szenzorai az apró mozgások alapján kikövetkeztetik, hogy a felhasználó milyen alvásciklusban is van. Itt már kezdhetünk gyanakodni: egyrészt a mobil szenzorai egész egyszerűen nem elég érzékenyek ahhoz, hogy a lepedő vagy párna apró elmozdulásait biztosan érzékeljék, másrészt pedig hogyan tudna következtetni egy alkalmazás az alvás finomszerkezetére ennyiből, ha ez sokszor még a jól felszerelt alváslaboratóriumok számára sem olyan egyszerű?

Ennek ellenére korábban ez az alkalmazás lett a legtöbbször letöltött fizetős alkalmazás az USA-ban, Japánban, Németországban, Angliában és hasonló óriáspiacokon, néhány milliós letöltéssel és a 89 eurócentes árral számolva pedig a kitalálója pofátlanul megszedte belőle magát.

Érdemes belegondolni, hogy mi is állhat a siker hátterében. A hiszékenységen túl egyrészt, ahogy korábban írtam, a látványos grafikai megjelenítés, mint például az alvásciklusokra hasonló görbék, egyszerűen vonzóak a felhasználók számára. Másrészt az alvás kellően misztikusnak tűnő dolog ahhoz, hogy ha valaki alváshigiénie szempontjából rendben van, akkor is kíváncsi legyen rá, ha pedig alvásproblémái vannak, na, akkor meg aztán hatványozottan. Ahogy arról sok más helyen már írtak, a súlyos betegségektől szenvedő emberek egy része hajlamosabbá válik hinni mindenféle áltudományos szarban, ahogyan a végstádiumos rákosok egy része mindenféle kuruzslásban, éppen azért, mert hinni akar, a hit pedig bizonyos esetekben felülbírálja a racionalitást. Aki alvászavarral küzd, annál alighanem hasonló a szitu, esetleg kicsiben, így biztosak lehetünk benne, hogy többen vannak, akik megvennék az appot 89 cent helyett akár 5,89 euróért is, ráadásul a marketingpszichológia szabályai szerint, ami drága, attól ráadásul elvárjuk, hogy jó legyen.

Az alkalmazásnak egyébként olyannyira nem elhanyagolható a placebo-hatása, hogy nem kisebb lap, mint a Nature egyik blogja is szentelt neki egy posztot de nem kell sokat keresgélni, hogy megtaláljuk azokat a fórumokat, amikben az a téma, hogy az egész egy büdös nagy lehúzás. Egyébként mint sok más hasonló mágiát ígérő dolog, ennek a működése is jól ellenőrizhető egy kis ötletességgel: én még évekkel ezelőtt töltöttem le az appot, majd a régi és az új iPhoneomon elindítottam őket és egyszerűen egymás mellé tettem őket a polcra. Nos, hacsak nem szunyálnak kísértetek a könyvespolcomon és nem volt fél napig folyamatosan földrengés sem, amit nem éreztem, a "regisztrált" adatok alapján a polcon a könyvek eléggé jól szundíthattak, mivel mindkét eszközön megjelent egy-egy szép kis alvásgörbe, ráadásul totál különböző. A letölthető, naplózó appok közt is találtam olyat, ami elvileg a mobil mozgásszenzorainak működését precízen mutatja, a bökkenő csak az, hogy egyik-másikban még akkor is vadul pörög az gyorsulásmérő és a giroszkóp mutatója, amikor a mobil egyszerűen az asztalon van. De legalább látványos.

Az alkalmazás hasznosságában hinni akaró felhasználók egyébként zavarba ejtően sok pozitív véleményt írtak a Sleep Cycleről, aki pedig esetleg rájött a csibészségre, egyrészt alighanem önmaga előtt sem szivesen vállalja, hogy fizetett egy deka szarért, másrészt pedig alighanem nem szivesen megy szembe a többségi véleménnyel még egy egysoros névtelen review erejéig sem.

Mondanám, hogy az almás felhasználók bátran vegyék meg az appot, aztán pedig az emailen érkező számlán lévő hivatkozással azonnal jelentsék fel az az Applenek, ennek értelme mégsincs sok, hiszen ennyi még nem fogja kinyiffantani az alkalmazást, másrészt ha a vásárló eláll a vásárlástól, az Apple elvben visszafizeti a pénzt vagy sem.

Hozzáteszem, a gadgetek terén újabban tízezer fokon lángol a debilitás: a Kickstarteren például itt van ez a méregdetektáló zsebmolekulátor (!!) az Indiegogon meg egy hasonló basz a támogatottságuk szerint pedig az Isten Adta Nép nagyon szeretne hinni benne, hogy egy okoskulcstartóval kimutatható mondjuk a beginázott vodkanari. Van egy rossz hírem: most is vannak olyan hordozható eszközök, amik egy bizonyos típusú anyag(csoport)ot bizonyos közegben kimutatnak, persze a földi halandó számára megfizethetetlen áron és nem zsebben hordható méretben. Többféle anyag kimutatása, főleg ételekben már csak komolyabb eszközökkel és felszereléssel lehetséges, azt meg analitikai laboratóriumnak hívják. Na, a célra ott vannak például a spektrométerek, abból meg nem ritkák a féltonnás jószágok sem, zsebben hordhatóról meg nem tudok. Ráadásul egy ismeretlen anyag elemzésekor a kutató nagyjából sejti, hogy milyen anyagról vagy anyagcsoportról lehet szó és azt figyelembe véve izzítja be a masinákat, nem vaktában vizsgál.

Szóval kedves felhasználók! Legalább nagyon nagyjából legyünk már képbe azzal kapcsolatban, hogy például egy telefon hardveresen és szoftveresen mire lett kitalálva. Ugyan én már semmin sem lepődöm meg egy olyan világban, ahol többen beszopták, hogy az iPhonejuk frissítés után vízállóvá válik. 

Google Search vs. EU. Röhög a vakbelem. Ahogy azt már korábban lehetett olvasni, az EU jogalkotói a jelek szerint totálisan megkattantak ezzel a törlősdivel, ugyan a hvg.hu és az index.hu ma címoldalon hozta, természetesen kijátszható a dolog: a legprózaibb, hogy aki blogger karrierje során nevén nevezett néhány arcot, akik nem szerették volna, hogy nevükön nevezzék őket [én mondjuk nem szoktam], a posztot rövid időre leveszi a public view-ből, így az érintett alanyok nem tudják a Google felé továbbítani, hogy milyen URL-re is vonatkozna az eltávolítási kérelem. Amikor pedig ennek a törölgetési hullámnak vége, szépen visszateszi őket public view-ba.

A másik, hogy egyre hatékonyabb módszerek fognak megjelenni, amik arra irányulnak, hogy a tartalmakat mégse lehessen eltávolíttatni, ilyen pl. az URL-ekkel való trükközés [tankönyvi példa: dinamikus URL-ek], mirrorok, link-loopok, Google Webmaster Tools, meg még számos olyan dolog, amiről az EU törvényhozóinak szerencsére még senki sem mesélt. Ahogy alighanem nem mesélt nekik senki arról sem, hogy több éve működő teljes iparágat foglalkoztat - főként a tengerentúlon - az ún. reputation management, aminek az a lényege, hogy egy zaftosabb összeg befizetése mellett egy cég vállalja, hogy eltávolítja vagy háttérbe szorítja az ügyfélre nézve kínos információkat a neten. Nem mellékesen, ha valaki törlési kérelmet küld EU-állampolgárként, azt a Google Ireland kapja meg és bírálja el, ha még el is távolítják a kérdéses keresési találatot, az EU-n kívülről továbbra is kereshető marad, márpedig a Google-val úgy láttatni, mintha máshol lennénk, nem nagy bravúr.

A rendszer kijátszására irányuló módszerek pedig egyre kifinomultabbak lesznek, hiszen ebben az esetben sem kivétel a szabály alól, hogy mióta tömegkommunikáció létezik, minden kultúra, ahol valamilyen debil korlátozást vezettek be, ami a szabad információáramlást veszélyeztette, idővel magával vonzotta azt a hatást, hogy a tömeg megtanulta kijátszani azt. 

Képzeljük el azt a prózaian egyszerű szituációt, hogy valamilyen okból tudnunk kell, hogy valakinek kik az ismerősei a Facebookon [2], viszont az érintett felhasználó letiltotta, hogy az ismerősei listája látható legyen. Persze, persze, egy kamu adathalász FB-kisalkalmazással ami az felhasználó “szives hozzájárulása” után lekérdezi mindezt, nem nagy bravúr. Viszont a Facebook alkalmazásfejlesztői környezetében [API] egyrészt nem tud mindenki (adathalász) szoftvert fejleszteni, másrészt ha a felhasználó explicite letiltotta, hogy kisalkalmazások a kontaktlistájához hozzáférjenek, mindez meghiúsul.

Ebben a posztban egy arcpirítóan egyszerű megoldást mutatok be, amin keresztül bárkinek a kontaktlistája lekérhető egyetlen programkód megírása nélkül.

Amikor egy szűz böngészőn keresztül – azaz nem pl. meghívóval – regisztrálunk a Facebookra, az illedelmesen felajánlja, hogy bővítsd az ismerőseid körét és onnan dob fel ajánlatokat ahonnan tud: a rendszer feltételezi, hogy a meglévő ismerőseid ismerőseit nagyobb valószínűséggel ismered, mint véletlenszerűen ajánlott felhasználókat, így eleve őket fogja ajánlgatni a jobb oldallécben. Könnyen belátható, hogy ha még nem nagyon léptél kapcsolatba senkivel és csak egyetlen ismerősöd van, az ő ismerőseit dobja fel – és, most jön a lényeg – teljesen függetlenül attól, hogy a meglévő ismerősöd a saját kontaktlistáját mások előtt rejtettre állította vagy sem. Azaz ha elegendő alkalommal frissíted az ajánlott ismerősök listáját, az összes ismerősdét kigyűjtheted, függetlenül attól, hogy azt elvileg láthatnád-e vagy sem, de a módszer még akkor is működik, ha a célfelhasználó az emlegetett kisalkalmazások számára az ismerősök leolvasását az API-n keresztül is tiltotta [1]. Ez mondjuk – számomra – abszolút nem új.

Amit viszont nemrég vettem észre, hogy, hogy a felvázolt esetben nem csak azokat a felhasználókat dobja fel ajánlottként, akik már a meglévő ismerőseid ismerősei, hanem azokat is, akiket ő ismerősnek jelölt vagy őt jelölték ismerősnek, de még nem igazolta vissza a kapcsolatot. Mindenki döntse el magában, hogy ez mennyire kínos, nekem csak egy leendő számítógépes nyelvész kérdése jutott eszembe: “ez most bug vagy feature?”.

Ismétcsak azt tudom mondani, hogy egy közösségi szolgáltatásban teljesen fölösleges a privacy settings-szel és a hasonlóan szépnevű audience selectorral játszani, hasonlóan ahhoz, ahogy a képek láthatósága is kijátszható volt látható minden más is vagy így vagy úgy, legfeljebb az lehet kérdés, hogy egy-egy módszer mennyire ismert.

Nem kalandoznék el nagyon, de összességében ismétcsak azt tudom mondani, hogy nem az a megoldás, ha bojkottáljuk a közösségi webes szolgáltatásokat, hanem az, hogy csak olyan tartalmat töltünk fel, ami szigurúan publikus.

[1] ennek az egésznek természetesen semmi köze az API-hoz
[2] oké, persze ez sokkal egyszerűbb a LinkedIN-en vagy az iWiW-en, amíg van, ui. nyilván ezek általában átfednek
[3] haladó kérdés: az ismertetett logika + egy FB-sajátosság alapján hogyan kérdezhető le a teljes ismerőslista ha több ismerősöd van, de csak egyvalaki ismerőslistájára vagy kíváncsi, aki mindenki előtt rejtve próbálja tartani az ismerőseit. Megoldás jöhet kommentben és emailen egyaránt!

Ismert jelenség, amikor a Facebookon valakinek egy képet vagy videót tartalmazó tartalomra mutató linket küldünk, a Facebook elkészíti néhány másodperc alatt annak az előnézeti képét, amihez persze a linkelt helyről tölti le a képet, majd elhelyezi az egyik Facebook-szerver gyomrában, így ha legközelebb is megnézi valaki az általunk linkelt tartalmat, annak snippetjéhez már nem kell a forrás szerverről újratöltenie a képet a Facebooknak, ehelyett illedelmesen előveszi a saját példányát. Bizonyos esetekben viszont nem. Nemrég chr13 blogján jelent meg egy máig működő módszer, amiben azt demonstrálja, hogy a gyorsítótárazási technika hagy némi kivetnivalót maga után. Ugyanis ha egy Facebook note-ban egy külső helyre mutató képet hivatkozunk, csak egyszer történik letöltés, viszont abban az esetben, ha a képhez tartozik egy (dinamikus) GET paraméter is, a Facebook minden esetben megpróbálja újratölteni a teljes képet, azaz például ha a kép így lett beágyazva:

<img src=http://aldozatszerver.tld/file?r=1></img>

Fontos megjegyezni, hogy több kép is lehet egyetlen Facebook jegyzetben, ilyenkor mindegyiket megpróbálja a Facebook újratölteni. Nos, ha úgy számolunk, hogy egy Facebook jegyzetet nagyon sokan megnyithatnak, főleg, ha annak a linkje szét van szórva szerte Internetországban, a nagyságrendekkel megnövekedett letöltés még egy közepes méretű kép esetén is eszelős megterhelést ró a szerverre [GET flood], gyakorlatilag bekövetkezik egy elosztott túrterheléses támadás, ami után az áldozat webszerver nem tudja kiszolgálni a kéréseket, persze nem csak a hivatkozott fájlra vonatkozóan, hanem a teljes webszerver megfekszik. A chr13 blogjában leírt egyik tesztesetben 2-3 óra alatt több, mint 400 Mbps-mal nőtt a megcélzott szerver által felhasznált sávszélesség.

Ha nem akarunk pluszban DDoS -védelemre költeni, lényegében csak néhány, meglehetősen tahó módszerrel lehet próbálkozni az ilyen támadások kivédésére, mint amilyen a hotlinking tiltása, az összes látogató szögre akasztása még a bejáratnál, aki user-agentként facebookexternalhit -ként azonosítja önmagát a webszerver felé, esetleg egy Cloudflare webhely elé cibálása.

Alighanem mindenki számára ismerős az a jelenség, amikor egy közösség tudja, hogy hogyan kellene helyesen eljárnia, mégis szembe megy önmagával vagy éppenséggel egy témával kapcsolatban a konzekvens vélemények a háttérbe szorulnak, ott is maradnak, míg a felszínen tombol a nettó debilség.

Ijesztően sok, elvileg értelmes emberekből álló testületet láttam már, ahol csak azért ment keresztül egy előnytelen döntés, mert éppen a legbölcsebbek úgy döntöttek, hogy a félkész döntésbe nem szólnak bele, még akkor sem, ha ennek következménye veszélyezteti a szervezet hatékony működését. Hasonló módon, amikor véleményt kell alkotni valamiről egy közösségen belül, simán előfordulhat, hogy ugyancsak a hülyébb, de hangosabb, kisebbségben lévők szava fog érvényesülni a kívülálló számára és a csoporton belül egyaránt, nem pedig egy kiforrott vélemény. A két szitu közt ugye érezzük az analógiát, a kérdés már csak az, hogy milyen dinamika működteti ezt a jelenséget olyan helyzetekben is, amikor a tét nagy?

Nos, az ember természetéből adódóan nem szeret konfrontálódni mással, ha nem nagyon muszáj. Márpedig az előbb vázolt esetekben ez történik. Tételezzük fel, hogy egy alapítvány kuratóriuma olyan döntést készített elő, ami messze-messze nem a legjobb vagy éppenséggel egy szakmai kérdéssel kapcsolatos vélemény osztja több táborra a "játékosokat" egy kutatócsoportban.

A konfrontációt nem vállaljuk mert

1. energiaigényes. A most ismert evolúciós pszichológiai modellek alapján egész egyszerűen nem teszünk olyat, ami nem feltétlenül szükséges. Ez a fajta energiaminimum-elv igaz a legbanálisabb dolgoktól kezdve egészen olyan magas szintű folyamatokig, mint amilyen a véleményalkotás és a vélemény-nyilvánítás, többnyire megállja a helyét.
2. kellemetlennek tűnik: és lehet, hogy adott esetekben az is. Sok esetben ha a saját véleményünk eltér valakiétől, az egyben a másik véleményének cáfolata is, a benne foglalt esetleges értékítéletekkel és logikai összefüggésekkel együtt. Ekkor pedig adja magát, hogy jobban vagy kevésbé, kulturáltabban vagy kocsmaibb módon, legkevésbé sem irodalmi stílusban, de hadakoznunk kell, ha úgy tetszik, a másik személyével is.
3. még további energiát igényel: akár az előzővel össze is vonhattam volna. Ha valakivel konfrontálódunk, természetszerűleg érvelnünk kell a saját igazunk mellett, ami miatt be kell vállalni annak a kockázatát, hogy záporoznak majd az ellenvélemények a másik féltől, amit persze ismétcsak nekünk kell elhárítani. Ki ne hallott volna már olyat, hogy azért romlott meg a kapcsolat két ember közt, vagy azért szakadt két táborra egy közösség, mert nem értettek egyet egy számukra fontos vagy éppen banális dologgal kapcsolatban? Nos, ráadásul ha előre tudjuk, hogy ha a másik karakteréből adódóan tahó módon fog érvelni ellenünk vagy egyenesen tüdőből-gyomorból személyeskedni kezd, nem kockáztatjuk meg, hogy hülyét csinálunk magunkból a többiek előtt. Minél tahóbb a vitapartner, annál valószínűbb, hogy még a rizikót is elkerüljük.
4. fight-or-flight helyett: következetesen végigvinni valamit egy cél érdekében vagy kiállni a saját véleményünk mellett nemes dolog, viszont természetesen be kell vállalni annak a rizikóját, hogy hatalmasat bukhatunk vele, mondjuk azért, mert a közeg nem fogékony rá. Például, ha egy iskolában sokakból ellenérzéseket váltunk ki a véleményünkkel, azzal gyengébbé tesszük emberi kapcsolatainkat az ellentábor azon tagjaival is, akikkel egyébként szimpatizálunk, rosszabb esetben korábban észrevétlenül a lekötelezettjei lettünk.
5. egyed és közösség szintjén is működik az önreflexió: ha van egy véleményünk, az még önmagában semmi. Viszont abban az esetben, ha meg is osztjuk és ezt a többiek meg is ismerik, akkor tartanunk kell hozzá magunkat, ha nem szeretnénk, hogy következetlennek tartsanak. Szerencsétlen esetben még akkor is, ha idővel a véleményünk megváltozik. Ha pedig nem egyedül képviselünk véleményt, hanem beállunk az egyik, velünk egy véleményen lévő "klánba", és az arcok, akikkel közösséget vállaltunk, gyengén szerepelnek a csatában vagy esetleg más téren kínossá válnak, ugyancsak nem nagyon hátrálhatunk ki. Ekkor már nem igazán gondolhatjuk meg magunkat, csak korlátozottan van lehetőség az eredeti véleményünket elvetni vagy csak nüansznyit finomítani rajta. Ráadásul a csoporthoz való kötődés erősségével összefüggésben van, hogy tömegben hajlamosabbak vagyunk egyszerűsíteni, akár annyira, hogy az ad hoc létrejött miniatűr norma miatt pont annak a lényege veszik el, ami mellett eredetileg kiálltunk. Azaz nem opció az, hogy "azon az oldalon állok, de nem teljesen úgy gondolom", ekkor ugyanis ugyancsak következetlennek gondolhatnak mások.

Nemrég kerültem olyan helyzetbe, hogy egy szakmai témával kapcsolatban nem értettek velem egyet néhányan egy kisebb közösségben, részben a leghülyébbek, részben pedig olyanok, akik ugyan nem, de azért beállnak a hülyetáborba, viszont miután oda kerültek, nem hátrálhattak ki. Mondanom sem kell, hogy szinte azonnal átment a diskurzusnak aligha nevezhető vita vegytiszta személyeskedésbe. Aki pedig az én véleményemen volt, egyszerűen nem vállalta be és hallgatott, eléggé el nem ítélhető módon. 

Ha arról van szó, hogy mi volt a 90-es évek egyik legrémesebb közhelye, én biztos, hogy arra szavaznék, ami egyik témája ennek a blogposztnak: a net eltünteti a földrajzi határokat, közelebb hozza egymáshoz az embereket, növeli a hatékonyságot és időt takarít meg. Legalábbis ezt mondták a jósdákban. Nem így lett, mivel kihagytak a képletből egy igen fontos paramétert: az embert.

Egyik ismerősömet szórakoztattam vele nemrég, hogy a net lehetőségei ellenére talán még sosem volt ennyire atomizált a társadalom olyan értelemben, hogy akiknek a szocializációs skilljeik egyébként is jók voltak, nem lettek jobbak a közösségi web kiterjedésével sem, viszont talán sosem volt ennyi magányos ember, ők viszont de facto még magányosabbak lettek. Ezen kívül, még tudatos felhasználói szokásokat feltételezve is égtelen mennyiségű időt forgácsolunk szét értelmetlen, de az adott pillanatban szórakoztató tartalmak fogyasztásával vagy egyszerűen csak a webhulladék kerülgetésével. A net ilyen téren elbukott, ami persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne értelmesen használni, de hogy az idő döntő részében értelmes használatról szó sincs a nagy átlagot tekintve, abban teljesen biztos vagyok.

A trend alighanem nem fog változni, a sok lehetséges magyarázat közül egyet vázolok fel. Még egy néhány évvel ezelőtti, Csányi Vilmos etológussal készített interjúban elmondta a prof, hogy a tévét nézve, aztán azt vették észre, hogy az összes tartalom úgy van összeállítva, hogy valami robban, csattan, de minimum villan, lényeg, hogy felkeltse a figyelmet 3-4 másodpercig, majd miután egy lecsengett, jön is a következő inger, ami az élményt jelenti etológiai szinten. Ilyen téren semmiben sem különbözik az emberi faj több közeli főemlőstől, amik egyedeinek a figyelmét hasonlóan néhány másodpercig fenn lehet tartani, majd bedobni egy-egy új ingert, azt élvezik a legjobban. Ne menjünk messzebbre, mint a képi viccblogok: a felhasználó megnézi, röhög, esetleg megosztja, aztán gördít tovább. És ezzel eszelős mennyiségű idő és energia megy el, amit alighanem lehetne értelmesebb dologra is fordítani.

Ami személyközti kapcsolatokat illeti, azt hihetnénk, hogy pl. a netes társkeresős-ismerkedős oldalak könnyebbé tették a felhasználók számára az ismerkedést. Egy minimális szinten, talán. Viszont mégsem jelentett áttörést az emberi kapcsolatok kialakítása terén, lévén, hogy amikor valaki megnézi a felhozatalt egy bizonyos korcsoportban, esetleg az ún. döntési fáradtság és a túl nagy választék miatt az energiatakarékos tudat két alternatíva közt kell, hogy döntsön: az egyik lehetséges döntés, hogy teljesen felszínesen választ valakit, akivel persze majd vagy összejön valami vagy nem vagy egész egyszerűen nem tud dönteni a túl nagy választék miatt [see also: Baumeister et al.], holott potenciálisan nagyságrendekkel több felhasználóval léphet kapcsolatba, mint amennyivel egyáltalán lenne ideje beszélni egy való életbeli bulin.

Tegnap néztem Meskó Berci aka Dr. Twitter egyik videóját, amiben arról beszél, hogy a ICT (információs- és kommunikációs technológiák) megoldások tejesen átformálhatják és hatékonyabbá tehetik az orvos-beteg kapcsolatot.

Az orvos-beteg kapcsolat tehát az orvoslásban legalább olyan fontos, mint a megfelelő terápiás eszközök kiválasztása. Meskó Berci szakértelméhez nem férhet kétség, de meg kell vallanom, hogy ezt a videót a fejemet csóválva megmosolyogtam. Még évekkel ezelőttt szó volt róla, hogy néhányan informatikus hallgatóknak (!!) a FB-csoport helyett összekalapálunk pár szaktársammal egy olyan intranetet, ami on-line forráskód tesztelést tesz lehetővé, van egy wikipedia-szerű része és a hallgatók ingyen annyi SMS-t küldhetnek egymás közt, amennyit csak akarnak, stb. [raádásul egyetemistaként saját szaktársaimnak csináltuk volna, ingyen] Nagyon gyorsan kiderül, hogy fölösleges vele fáradni, mert egyszerűen nincs rá igény, holott informatikus hallgatókról volt szó.

Visszatérve Dr. Twitterre: amit ő felvázol, egy lehetőség. Viszont kéretik észrevenni, hogy a megfelelő infrastruktúra és kütyük már évek óta rendelkezésre állnak és - mondjuk úgy - fejlettebb netes kultúrákban használják is, amit Magyarországon konkrétan nem tudok elképzelni belátható időn belül, legalábbis általánosan elterjedten nem. Pontosan persze nem tudom, hogy Berci miért tette át törzshelyét a Semmelweis Egyetemre, de tippem azért van, esetleg ha nagyobb lenne rá igény Debrecenben, ott, ahol ő ennek a témának a prófétája lett, alighanem maradt volna, viszont a klinikusok jókora része, hangsúlyozom, hogy kimondottan ilyen téren egész egyszerűen ostoba buflák nem eléggé involvált abban, hogy megismerjen új eszközöket. 

Persze nagyon remélem, hogy a web 2 és az orvoslás kapcsolata valamikor csak-csak kiterjed, de valljuk be: nem lesz egyszerű versenyre kelni azzal az égtelen mennyiségű, sokkal könnyebben emészhető ingerrel, ami árad at UTP-kábelből vagy éppenséggel jön a wifin. És így van ez minden más értelmes dologgal, például a kifinomult e-learning rendszerekkel is, amiknek szintén értelmetlen baromságokkal kell versenyre kelniük a felhasználók figyelméért és idejéért folytatott harcban.

Nemrég olvastam újra Bőgel György Informatikai elvárások, üzleti megoldások című könyvét, ami után megerősödött bennem a tudat, hogy a net olyan területeken kap nagyobb szerepet, ahol látványosabb a hatékonyság növekedése és az időmegtakarítás, úgymond könnyen forintostható, közvetlenül látszik a haszna. Ez a "közvetlenül látható idő és pénz" faktor egy-egy területen minél kisebb - már ha értelmes felhasználási területekről van szó - azaz e-learning, igényes tartalomszolgáltatás, tudásmegosztás, na, ott aztán fel kell kötni a gatyát, a felhasználók és döntéshozók kegyeinek elnyeréséhez, mert még az sem elég, ha egy nagy-nagy szervezet az ügy mellé áll sok-sok pénzzel, mivel az is csak időlegesen növelheti a net valamilyen specifikus felhasználási területén.

Amikor úgy általában azt emlegettem, hogy A Net Felhasználása, mindezt tág értelmeben gondoltam. Azaz ide tartozik az is, hogy egy közepes méretű szervezet mennyire hajlandó minél több mindent úgymond netesíteni, de az is, hogy az otthon ülő felhasználó mennyire hajlamos az idejét értelmesebb területeken hasznáni a netet, mint mondjuk az Angry Birdsöt nyomkodni. Ami az első esetet illeti, az egy más téma, hogy akár ERP, akár CRM, akár elektronikus tanulmányi rendszer, ugyanúgy lehet példás és balfék módon kivitelezve. Elrettentő példaként írom, hogy az egyik nagy hazai egyetemen a Neptunt sikerült olyan hülyén bevezetni, hogy az gyakorlatilag nemhogy lecsökkentette volna, hanem megduplázta az adminisztráció egy részét, mivel az oktatóknak az osztályzatokat a papír alapú indexbe is fel kellett vezetni és a Neptunba szintén, nem kevés munkát adva a TO-s néniknek, akik ellenörizhették, hogy minden klappol-e, mondjuk jobb dolguk tényleg nem volt :D Visszautalva arra, amit korábban írtam, vegyük észre, hogy egy ICT rendszer hülye módon történő bevezetése annál valószínűbb [mivel kisebb a közvetlen látható tétje], minél kevésbe látszódik meg a hibás működéséből adódó pénz-, energia- és időveszteség! És persze ha tipikusan hülyén vezeetik be, kevésbé terjed. Ez a magyarázat arra, hogy az ITC felhasználása terén miért van évtizedekkel előrrébb egy pénzintézet vagy telekom-szolgáltató, mint hasonló méretű közintézmény, de önmagában gyenge magyarázat az, hogy az egyik helyen van rá pénz, a másik helyen meg nincs a normális ICT-re.

Ami a személyes felhasználást illeti, az a szolgáltatás, aminek a felülete izeg-mozog-villog-csipog, a felhasználótól visszajelzést vár és meg is jutalmazza érte [pl. egy másik felhasználó által adott lájkkal] még akkor is rendkívül népszerű lesz, ha egyébként a rajta keresztül megszerezhető információ nagyrésze tényleg webhulladék és más téren sem tud túl sokat adni a felhasználónak hosszabb távon. Azaz mondjuk facebookozni is lehet értelmesen, ha szükség esetén kiirtod az ismerőseid hülyeségeket posztoló háromnegyedét vagy egyéb módon szűröd a tartalmat.

Ahogy pedig egyre több időt zabálnak fel az "instant-reward" játékok, közösségi szolgáltatások, annál jobban kell mindenkinek egyénileg figyelnie rá, hogy mire fordítja az időt. Az internet ugyanis az, amire felhasználjuk, amivé tesszük.

So, szavazz Bercire, érdemes.