Alighanem mindenki számára ismerős az a jelenség, amikor egy közösség tudja, hogy hogyan kellene helyesen eljárnia, mégis szembe megy önmagával vagy éppenséggel egy témával kapcsolatban a konzekvens vélemények a háttérbe szorulnak, ott is maradnak, míg a felszínen tombol a nettó debilség.
Ijesztően sok, elvileg értelmes emberekből álló testületet láttam már, ahol csak azért ment keresztül egy előnytelen döntés, mert éppen a legbölcsebbek úgy döntöttek, hogy a félkész döntésbe nem szólnak bele, még akkor sem, ha ennek következménye veszélyezteti a szervezet hatékony működését. Hasonló módon, amikor véleményt kell alkotni valamiről egy közösségen belül, simán előfordulhat, hogy ugyancsak a hülyébb, de hangosabb, kisebbségben lévők szava fog érvényesülni a kívülálló számára és a csoporton belül egyaránt, nem pedig egy kiforrott vélemény. A két szitu közt ugye érezzük az analógiát, a kérdés már csak az, hogy milyen dinamika működteti ezt a jelenséget olyan helyzetekben is, amikor a tét nagy?
Nos, az ember természetéből adódóan nem szeret konfrontálódni mással, ha nem nagyon muszáj. Márpedig az előbb vázolt esetekben ez történik. Tételezzük fel, hogy egy alapítvány kuratóriuma olyan döntést készített elő, ami messze-messze nem a legjobb vagy éppenséggel egy szakmai kérdéssel kapcsolatos vélemény osztja több táborra a "játékosokat" egy kutatócsoportban.
A konfrontációt nem vállaljuk mert
1. energiaigényes. A most ismert evolúciós pszichológiai modellek alapján egész egyszerűen nem teszünk olyat, ami nem feltétlenül szükséges. Ez a fajta energiaminimum-elv igaz a legbanálisabb dolgoktól kezdve egészen olyan magas szintű folyamatokig, mint amilyen a véleményalkotás és a vélemény-nyilvánítás, többnyire megállja a helyét.
2. kellemetlennek tűnik: és lehet, hogy adott esetekben az is. Sok esetben ha a saját véleményünk eltér valakiétől, az egyben a másik véleményének cáfolata is, a benne foglalt esetleges értékítéletekkel és logikai összefüggésekkel együtt. Ekkor pedig adja magát, hogy jobban vagy kevésbé, kulturáltabban vagy kocsmaibb módon, legkevésbé sem irodalmi stílusban, de hadakoznunk kell, ha úgy tetszik, a másik személyével is.
3. még további energiát igényel: akár az előzővel össze is vonhattam volna. Ha valakivel konfrontálódunk, természetszerűleg érvelnünk kell a saját igazunk mellett, ami miatt be kell vállalni annak a kockázatát, hogy záporoznak majd az ellenvélemények a másik féltől, amit persze ismétcsak nekünk kell elhárítani. Ki ne hallott volna már olyat, hogy azért romlott meg a kapcsolat két ember közt, vagy azért szakadt két táborra egy közösség, mert nem értettek egyet egy számukra fontos vagy éppen banális dologgal kapcsolatban? Nos, ráadásul ha előre tudjuk, hogy ha a másik karakteréből adódóan tahó módon fog érvelni ellenünk vagy egyenesen tüdőből-gyomorból személyeskedni kezd, nem kockáztatjuk meg, hogy hülyét csinálunk magunkból a többiek előtt. Minél tahóbb a vitapartner, annál valószínűbb, hogy még a rizikót is elkerüljük.
4. fight-or-flight helyett: következetesen végigvinni valamit egy cél érdekében vagy kiállni a saját véleményünk mellett nemes dolog, viszont természetesen be kell vállalni annak a rizikóját, hogy hatalmasat bukhatunk vele, mondjuk azért, mert a közeg nem fogékony rá. Például, ha egy iskolában sokakból ellenérzéseket váltunk ki a véleményünkkel, azzal gyengébbé tesszük emberi kapcsolatainkat az ellentábor azon tagjaival is, akikkel egyébként szimpatizálunk, rosszabb esetben korábban észrevétlenül a lekötelezettjei lettünk.
5. egyed és közösség szintjén is működik az önreflexió: ha van egy véleményünk, az még önmagában semmi. Viszont abban az esetben, ha meg is osztjuk és ezt a többiek meg is ismerik, akkor tartanunk kell hozzá magunkat, ha nem szeretnénk, hogy következetlennek tartsanak. Szerencsétlen esetben még akkor is, ha idővel a véleményünk megváltozik. Ha pedig nem egyedül képviselünk véleményt, hanem beállunk az egyik, velünk egy véleményen lévő "klánba", és az arcok, akikkel közösséget vállaltunk, gyengén szerepelnek a csatában vagy esetleg más téren kínossá válnak, ugyancsak nem nagyon hátrálhatunk ki. Ekkor már nem igazán gondolhatjuk meg magunkat, csak korlátozottan van lehetőség az eredeti véleményünket elvetni vagy csak nüansznyit finomítani rajta. Ráadásul a csoporthoz való kötődés erősségével összefüggésben van, hogy tömegben hajlamosabbak vagyunk egyszerűsíteni, akár annyira, hogy az ad hoc létrejött miniatűr norma miatt pont annak a lényege veszik el, ami mellett eredetileg kiálltunk. Azaz nem opció az, hogy "azon az oldalon állok, de nem teljesen úgy gondolom", ekkor ugyanis ugyancsak következetlennek gondolhatnak mások.
Nemrég kerültem olyan helyzetbe, hogy egy szakmai témával kapcsolatban nem értettek velem egyet néhányan egy kisebb közösségben, részben a leghülyébbek, részben pedig olyanok, akik ugyan nem, de azért beállnak a hülyetáborba, viszont miután oda kerültek, nem hátrálhattak ki. Mondanom sem kell, hogy szinte azonnal átment a diskurzusnak aligha nevezhető vita vegytiszta személyeskedésbe. Aki pedig az én véleményemen volt, egyszerűen nem vállalta be és hallgatott, eléggé el nem ítélhető módon.