bardóczi ákos webleletei

Még csütörtökön egy távoli, de fontos ismerősöm a véleményemet kérdezte valamivel kapcsolatban, mire jeleztem felé, hogy emailen még aznap válaszolok.

Megírtam az emailem, amiben kezdtem a szárazabb tényekkel és természetesen belefoglaltam a magánvéleményemet is. Úgy gondoltam, hogy mielőtt elküldeném a levelet, alszom rá egyet. Csak ma fogom elküldeni neki.

A héten történt, hogy a Facebookon egy nem-szakmai csoportban - ahol trollvédelmi okokból egy fantázianévvel vagyok fenn, ugyan egy csöpp ésszel azonnal beazonosíthat bárki - szóba került a WNCRY malware és persze az, hogy hogyan érdemes védekezni ellene. Mire én írtam pár antivirus motorról, forrásmegjelölésekkel, mivel mégsem Wikipedia-szócikket írtam, elválaszthatatlan részét képezte a magánvéleményem is. Erre mi történt? Az, hogy a fejemhez vágták, hogy mekkora egoista, beképzelt faszkalap vagyok, aki gyakorlatilag bújtatott önreklámot csinál... Persze nem azt támadták, amit írtam, mivel ahhoz ész is kellene, hanem a személyemet. Argumentum ad hominem, amivel nem csak az a baj, hogy kellemetlen, hanem hogy teljesen eltereli a figyelmet a témáról, végeredményben lehetetlenné teszi a normális diskurzusok kialakulását. Igaz, a több száz felhasználó közül csak egy markényi kezdett el minősíthetetlen anyázásba, ahogy az ilyenkor lenni szokott, ilyenkor a csendes többség hallgat azért, hogy ne kelljen nekik is idiótákkal konfrontálódni olyan esetben, ha például megvédi valaki az álláspontom és elítéli azokat, akik gyakorlatilag odaszartak egy, szerintem szakmailag helytálló vélemény alá, amiben sehol nem látom az önreklámot és akiket kérdeztem, ők sem. A kommentkultúra haláláról már hosszasan írtam korábban a bardóczi reblogon, mármint, hogy míg nagyon régen az újságírók, bloggerek tanultak a kommentelőiktől, a kommentek hozzáadtak a cikkekhez, blogposztokhoz, ahhoz képest évek óta teljesen értelmetlen kommenteket olvasni is a legtöbb helyen, annyira nincs benne hozzáadott érték, viszont,  alaposan felidegesít bárkit a vonyító ostobaság és arrogancia, amikor már a közösségi web minden szegletét áthatja.

Ami miatt félelmetes:
- az ellenvélemény, főleg ha igazságtalan, elvtelen, hazug, manipulatív és demagóg és a véleményt megfogalmazó személye ellen irányul, persze, hogy fájó, ez lepereg egészséges emberről
- viszont nem először kaptam már meg hasonló esetben, hogy okoskodó beképzelt gyökér vagyok, magával a témával pedig persze egyáltalán nem foglalkoztak - és ilyenkor elgondolkozom: mi van akkor, ha esetleg nekik van igazuk és tényleg én vagyok beképzelt pöcs, nem pedig ők a kőprimó trollok, akiket az pöccentett be, hogy esetleg nem értik, amit írtam? Persze megnéztem az engem egoistának nevező arcok Insta-fiókját, mondanom sem kell, hogy szinte az összes képük szelfi és/vagy arról szól, hogy ők mekkora rajok. 
- Az előző átvezet egy nagyon súlyos problémához: néhány bunkó ellenvélemény ugye lepereg, de ha rendszeresen szembe jön, az írástudó elkezdi kvázi cenzúrázni saját magát. Megírok valamit, majd átolvasom olyan szemszögből, hogy nem tűnök-e beképzelt pöcsnek, mielőtt közzéteszem vagy elküldöm - igen, még abban az esetben is, ha olyannak menne egy sima email privátban, aki ugyan szinte biztos, hogy nem nézne beképzelt pöcsnek. Kommunikációs stílusa mindenkinek alapvetően csak egy van, ami tehát ekkorra már végülis torzulhatott az eredetihez képest, a fent részletezett hatások miatt.
- Engedtessék meg nekem egy valóban elitista és bunkó magánvéleményt megejteni a végére - a rosszindulatú idiótákkal nem az a baj, hogy rosszindulatú idióták, hanem az, hogy van internetelérésük. Hogy miért nem működik az a gyakorlat, hogy "engem nem érdekel a hülye emberek véleménye" vagy éppen "a hülye emberek nem hatnak rám", már ugyancsak hosszasan taglaltam több korábbi blogposztban.

Az az utópia pedig, amit felvázoltak a web hajnalán, hogy majd az internet mindent megváltoztat olyan módon, hogy csökkenti a civilizációban lévő esélyegyenlőtlenségeket, összességében produktívabbá teszi a kommunikációt, nagyban egyszerűen megbukott, ez teljesen világos. Ahogyan az is világos, hogy a véleménynyilvánítás túldemokratizálódása egy bizonyos átbukási ponton éppen a véleménykultúra haldoklását indította el, ami most zajlik a szemünk előtt.

Hogy mi a megoldás önmagunk egójának megvédésére, na meg arra, hogy a netet értelmesen lehessen használni továbbra is? Alapvetően nem tudom, de hogy nagy a baj egy olyan világban, ahol már tényleg többen elbizonytalanodnak önmagukban és nem csak azzal kapcsolatban, hogy amit írnak, ténylegesen hozzáadott érték-e, hanem elbizonytalanodnak önmagukban is. Világos, hogy önreflexióra szükség van búrában élni nem lehet, arrogáns taplókat kikerülni szintén nem, mi több, ahogy a hálózatkutató Csermely Péter valahol írta vagy mondta, néha igenis szükség van valamiféle kapcsolatot keresni olyanokkal, akikkel kimondottan nem értünk egyet, hogy nem csak a sajátunkhoz nagyon hasonló ismerethalmazzal és gondolkozási sémákkal gondolkozó környezetünkben lévőkkel beszéljünk.

Értelmes ember megfontolja más véleményét, más kérdés, hogy más-más súllyal kezeli. Minden korábbinál jobban tudatosan figyelnünk kell arra, hogy kikkel lépünk kapcsolatba, kikkel szívunk egy levegőt a webkettőn, mivel számtalan helyről jövő információ egyenesen mérgez.

Egy mocsokul hosszú korábbi posztom a témában erre: A web 2 üzleti fenntarthatósága és civilizációs mellékhatásai

Alighanem mindenki számára ismerős az a jelenség, amikor egy közösség tudja, hogy hogyan kellene helyesen eljárnia, mégis szembe megy önmagával vagy éppenséggel egy témával kapcsolatban a konzekvens vélemények a háttérbe szorulnak, ott is maradnak, míg a felszínen tombol a nettó debilség.

Ijesztően sok, elvileg értelmes emberekből álló testületet láttam már, ahol csak azért ment keresztül egy előnytelen döntés, mert éppen a legbölcsebbek úgy döntöttek, hogy a félkész döntésbe nem szólnak bele, még akkor sem, ha ennek következménye veszélyezteti a szervezet hatékony működését. Hasonló módon, amikor véleményt kell alkotni valamiről egy közösségen belül, simán előfordulhat, hogy ugyancsak a hülyébb, de hangosabb, kisebbségben lévők szava fog érvényesülni a kívülálló számára és a csoporton belül egyaránt, nem pedig egy kiforrott vélemény. A két szitu közt ugye érezzük az analógiát, a kérdés már csak az, hogy milyen dinamika működteti ezt a jelenséget olyan helyzetekben is, amikor a tét nagy?

Nos, az ember természetéből adódóan nem szeret konfrontálódni mással, ha nem nagyon muszáj. Márpedig az előbb vázolt esetekben ez történik. Tételezzük fel, hogy egy alapítvány kuratóriuma olyan döntést készített elő, ami messze-messze nem a legjobb vagy éppenséggel egy szakmai kérdéssel kapcsolatos vélemény osztja több táborra a "játékosokat" egy kutatócsoportban.

A konfrontációt nem vállaljuk mert

1. energiaigényes. A most ismert evolúciós pszichológiai modellek alapján egész egyszerűen nem teszünk olyat, ami nem feltétlenül szükséges. Ez a fajta energiaminimum-elv igaz a legbanálisabb dolgoktól kezdve egészen olyan magas szintű folyamatokig, mint amilyen a véleményalkotás és a vélemény-nyilvánítás, többnyire megállja a helyét.
2. kellemetlennek tűnik: és lehet, hogy adott esetekben az is. Sok esetben ha a saját véleményünk eltér valakiétől, az egyben a másik véleményének cáfolata is, a benne foglalt esetleges értékítéletekkel és logikai összefüggésekkel együtt. Ekkor pedig adja magát, hogy jobban vagy kevésbé, kulturáltabban vagy kocsmaibb módon, legkevésbé sem irodalmi stílusban, de hadakoznunk kell, ha úgy tetszik, a másik személyével is.
3. még további energiát igényel: akár az előzővel össze is vonhattam volna. Ha valakivel konfrontálódunk, természetszerűleg érvelnünk kell a saját igazunk mellett, ami miatt be kell vállalni annak a kockázatát, hogy záporoznak majd az ellenvélemények a másik féltől, amit persze ismétcsak nekünk kell elhárítani. Ki ne hallott volna már olyat, hogy azért romlott meg a kapcsolat két ember közt, vagy azért szakadt két táborra egy közösség, mert nem értettek egyet egy számukra fontos vagy éppen banális dologgal kapcsolatban? Nos, ráadásul ha előre tudjuk, hogy ha a másik karakteréből adódóan tahó módon fog érvelni ellenünk vagy egyenesen tüdőből-gyomorból személyeskedni kezd, nem kockáztatjuk meg, hogy hülyét csinálunk magunkból a többiek előtt. Minél tahóbb a vitapartner, annál valószínűbb, hogy még a rizikót is elkerüljük.
4. fight-or-flight helyett: következetesen végigvinni valamit egy cél érdekében vagy kiállni a saját véleményünk mellett nemes dolog, viszont természetesen be kell vállalni annak a rizikóját, hogy hatalmasat bukhatunk vele, mondjuk azért, mert a közeg nem fogékony rá. Például, ha egy iskolában sokakból ellenérzéseket váltunk ki a véleményünkkel, azzal gyengébbé tesszük emberi kapcsolatainkat az ellentábor azon tagjaival is, akikkel egyébként szimpatizálunk, rosszabb esetben korábban észrevétlenül a lekötelezettjei lettünk.
5. egyed és közösség szintjén is működik az önreflexió: ha van egy véleményünk, az még önmagában semmi. Viszont abban az esetben, ha meg is osztjuk és ezt a többiek meg is ismerik, akkor tartanunk kell hozzá magunkat, ha nem szeretnénk, hogy következetlennek tartsanak. Szerencsétlen esetben még akkor is, ha idővel a véleményünk megváltozik. Ha pedig nem egyedül képviselünk véleményt, hanem beállunk az egyik, velünk egy véleményen lévő "klánba", és az arcok, akikkel közösséget vállaltunk, gyengén szerepelnek a csatában vagy esetleg más téren kínossá válnak, ugyancsak nem nagyon hátrálhatunk ki. Ekkor már nem igazán gondolhatjuk meg magunkat, csak korlátozottan van lehetőség az eredeti véleményünket elvetni vagy csak nüansznyit finomítani rajta. Ráadásul a csoporthoz való kötődés erősségével összefüggésben van, hogy tömegben hajlamosabbak vagyunk egyszerűsíteni, akár annyira, hogy az ad hoc létrejött miniatűr norma miatt pont annak a lényege veszik el, ami mellett eredetileg kiálltunk. Azaz nem opció az, hogy "azon az oldalon állok, de nem teljesen úgy gondolom", ekkor ugyanis ugyancsak következetlennek gondolhatnak mások.

Nemrég kerültem olyan helyzetbe, hogy egy szakmai témával kapcsolatban nem értettek velem egyet néhányan egy kisebb közösségben, részben a leghülyébbek, részben pedig olyanok, akik ugyan nem, de azért beállnak a hülyetáborba, viszont miután oda kerültek, nem hátrálhattak ki. Mondanom sem kell, hogy szinte azonnal átment a diskurzusnak aligha nevezhető vita vegytiszta személyeskedésbe. Aki pedig az én véleményemen volt, egyszerűen nem vállalta be és hallgatott, eléggé el nem ítélhető módon.