ismét itt

Néhány év kihagyás után ismét a bloghu-n is! Lesz itt kérem hír, nanogrammban mért vélemény, okosságok, minden, mint a búcsúban! Tessék, csak tessék!

See also...

About

 

bardóczi ákos CV site

 

 

daily tweets from bardóczi Follow me @bardoczi

 

 

LinkedIN - ákos bardóczi LinkedIN

 

 

My stuff on the web

 

 

bardoczi.blog.hu bardóczi in da bloghu

 

 

bardóczi ákos postr áko.s @Post.r

 

 

blog.bardoczi.net bardóczi Tumblarity

 

 

science.bardoczi.net I'm, the bookworm

 

 

ákos*Blog*Spotting ákos*Blogspotting

 

 

bardóczi on Wordpress bardóczi on Wordpress

 

 

My Quora blog My Quora blog

 

 

LiveJournal brainstroms from me ákos Journal

 

 

Stay connected!

 

 

ákos on Google+ follow me on Google+

 

 

ákos VKontakte ákos VKontakte

 

 

ask me anything! Ask difficult questions on InnoCentive

 

 

My Quora blog Ask me anything on Quora

 

 

 

ResearchGate sciencific network Researchgate connect

 

 

More great stuffs

 

 

Are you ELEQT member? Feel free to connect me! ELEQT

 

 

BoaW my BestOfAllWorlds profile

 

 

bardóczi ákos on ASW my ASW profile

 

 

Expatriate Community for Expats worldwide InterNations.org

 

 

Old school contact:
akos@cerp.ch
PGP-fingerprint:
B29C CF16 B1AA 13FC 54E4 A912 D720 4E1C 899A 6E0C





Hirdetés

A deep web szerepe a nyílt forrású információszerzésben

2017.07.20. 01:30 | bardóczi ákos | Szólj hozzá!

Címkék: webkettő social media deep web TOR OSINT nyílt forrású információszerzés hidden services ONION

deep_web_iceberg.jpgSzámtalan, a deep webbel alap szinten foglalkozó írásban és előadáson találkozhatunk azzal a kijelentéssel, hogy a deep web méretét tekintve a hagyományos web több százszorosa. Amellett, hogy én ezzel kapcsolatban mindig szkeptikus voltam, olyat még nem láttam, ahol valaki ezt egy komoly forrásmegjelöléssel igazolta volna, így felvetődik több fontos kérdés. [UPDATE: forrás persze van, de az egy 2001-es, azaz laza 16 évvel ezelőtti, extrapolációs modellre alapozott kutatás.] A kérdés, hogy netes a kontextusban mit értünk egyáltalán információ alatt. Ugyanis teljesen mindegy, hogy ilyen-olyan akadémiai kutatások mekkorára becsülik a teljes deep web információtartalmát, abban az esetben, ha ezek gyakorlati szempontból nem érhetők el a deep web híres-hírhedt kvázi kereshetetlensége miatt, ha nincs olyan eszköz a kezünkbe, amin keresztül a számunkra szükséges információ gyorsan és hatékonyan kereshető, elérhető, akkor inkább hidden serviceket működtető szerverek adathordozóin lévő adatról helyes beszélni, nem pedig információról.

Azaz, hogy ne menjek messzire, ha valaki azzal kapcsolatban szeretne tájékozódni, hogy a legfrissebb kutatások szerint a TOR-on vagy a Freeneten lévő hivatkozások mekkora része döglött link, mennyi lehet azoknak az oldalaknak az aránya, amire konkrétan csak egy-két másik oldal mutat, a Google Scholaron keresztül vagy a SciHubon rogyásig talál ezzel kapcsolatban cikkeket, aztán az már a témában való jártasságán múlik, hogy azokat a cikkeket nézze meg, amire ténylegesen szüksége van, míg például a TOR-on sokszor relatív egyszerű tartalmak megtalálása is akadályokba ütközik. /*Azzal most ne kekeckedjünk, hogy a SciHub is hidden service végülis.*/

Azaz ha nagyon szemléletesek szeretnénk lenni, akkor azt is mondhatnánk, hogy egy hatalmas könyvtárban is csak az az adathalmaz tekinthető információnak, ami katalóguson keresztül kereshető, egyébként kvázi nem létezik.

Ráadásul a mai világban az információnak nem elég kereshetőnek lennie, közhelyesnek tűnik, de gyorsan és hatékonyan kereshetőnek is kell lennie olyan értelemben, hogy a nem kimondottan információkinyerésre szakosodott kutatónak, na meg úgy egyáltalán bárkinek ne kelljen túl sokat foglalkoznia a keresés mikéntjével, a kereső mégis adjon releváns találatokat. A digitális írástudás része kellene, hogy legyen a Google haladó operátorok ismerete, hogy mi az, amit éppen a piacvezető keresőmotorokkal kevésbé érdemes keresni, mit keressünk Shodannal, Google Scholarral, Duckduckgoval, azaz nem arról van szó, hogy egyáltalán ne kelljen értenie az átlag felhasználónak a kereséshez, de az elvárható, hogy ne kelljen nagyon trükköznie és agyalnia ahhoz, hogy releváns forrásokra találjon.

A gyorsaság és a hatékonyság mellett még kiemelném azt, amit én közel valós idejűségnek nevezek, azaz, hogy egy megjelent tartalom ne ezer év után kerüljön fel egy webes kereső indexébe, egy közösségi médiában, felkerülő, de a web felől nem látható tartalmat, így például egy Facebookon vagy VK-n megjelenő posztot a rendszer indexelje is, amilyen gyorsan csak tudja, hogy az mások számára kereshető legyen.

Ezeknek a feltételeknek a legnagyobb deep web hálózatok keresőinek egyike sem tesz eleget, azaz inkább adatot tárol, de nem információt, ebben pedig belátható időn belül nem is várható változás, hiszen egy hatékony keresőszolgáltatás működtetése erőforrásigényes, ennek megfelelően drága, jelen esetben túl drága ahhoz, hogy egy hatékony keresőszolgáltatást önkéntesekre támaszkodva, crowdfunding alapon építeni lehessen. Röviden,  nem várható egy onionos google megjelenése.

Szó sincs róla, hogy a deep web értéket el akarnám bagatellizálni, csak a deep web ezen félreértett jellegére hívnám fel a figyelmet.

Adja magát a kérdés, hogy a nyílt-forrású információszerzésben milyen eszközként tekinthetünk a deep webes világra? A deep web számos esetben fontos forrás lehet, de ne legyenek illúzióink, egy olyan világban, ahol még az is hatalmas információs lábnyomokat maga után, aki nem vagy csak alig használ közösségi szolgáltatásokat, a weben, a web felől nem indexelt, de a közösségi szolgáltatásokban elérhető és más, hagyományos netes szolgáltatásokban rendszerint elérhetőek a számunkra fontos információk, valamint az azok közti relációk olyan mennyiségben, amennyire szükségünk van, még ez is bőven elég. Ráadásul úgy, hogy bizonyos tartalmakat a Bing-Google-Yahoo-szentháromság, de akár még a Yandex Search is szándékosan nem tesz kereshetővé, a közösségi weben sokszor még a jól megtervezett keresési technikákkal is falnak megyünk, lévén, hogy azokban kevésbé prioritás, hogy minden azonnal, mindenki számára kereshető legyen.

Hogy az utóbbi gondolat érthetőbb legyen: ha én a Facebookon kiteszem mondjuk egy általam kitalált eperpuding receptjét posztként és annak láthatóságát publikusra állítom, gyakorlatilag biztos lehetek benne, hogy az ismerőseim, valamint ismerőseim ismerősei számára a pudingrecept azonnal kereshető a Graph Search-ön keresztül. Adott például egy Kolumbiában élő felhasználó, akivel nincs közös ismerősöm, sosem váltottam vele üzenetet, úgymond semmilyen interakció nem volt köztünk, nem vagyunk semmilyen közös csoportban, ahogy még csak olyan oldal sincs, amit mindketten lájkolnánk és más nyelven használjuk a Facebookot és más nyelv van megadva azok közt a nyelvek közt, amiket a Settings alatt általunk értett nyelvekként jelöltünk meg. A Facebook keresője mögötti logika van olyan intelligens, hogy nem ész nélkül próbál mindent kétpofára felindexelni, majd az mindenki számára kereshetővé tenni. Előnyben részesíti azokat, akik valószínűleg az adott tartalomra kíváncsiak lesznek és számukra korábban válik kereshetővé egy-egy tartalom leggyorsabban, míg a képzeletbeli Kolumbiai felhasználó hiába keres a képzeletbeli posztra például úgy, hogy olyan eperpuding receptek leírását szeretné látni, amiket ebben a hónapban posztoltak, az én képzeletbeli posztom esetleg egyáltalán nem fog előtte megjelenni! Azaz ebben a kontextusban a netsemlegesség keresés szempontjából túl drága lenne és persze nincs is rá olyan szintű igény, ami indokolná, hogy ezen változtassanak, hiszen nem nyílt-forrású információszerzéssel foglalkozik a világ összes felhasználója.

Visszatérve a deep webre, nagyon meg lennék lepve, ha kiderülne, hogy egy átlagos use caseben - már ha egyáltalán létezik ilyen - a deep weben keresve valaki gyorsabban végezne egy teljes kutatással, mint a hagyományos weben keresztül. Természetesen más a helyzet, ha valaki tipikusan olyan ügyben folytat kutatást, amivel kapcsolatban a deep webről várható használható információ, ilyen például a fegyverkereskedelemmel, drogkereskedelemmel kapcsolatos információk, bérgyilkos-rendelő szolgáltatások, kiskorúak sérelmére elkövetett erőszakos bűncselekmények bizonyítékai, meg úgy általában olyan, ami minden államban tiltott, normális ember pedig nem szivesen lát a képernyőn.

Nemrég felröppent, hogy az ISIS saját közösségi szolgáltatást hozott létre, miután a mindenki által jól ismert webes óriások hangzatosan bejelentették, hogy fellépnek a radikalizálódó tartalmak és az azokat terítő felhasználók ellen - aminél nagyobb ostobaságot, mi több, bűnt nem is követhettek volna el, ahogy arról korábban beszéltem. Ami az ISIS közösségi szolgáltatását illeti, olyan, mint Columbo felesége, beszél róla mindenki, de alighanem még senki sem látta. Abban az esetben viszont, ha van ilyen, meg lennék lepődve rajta, teljes egészében vagy nagyrészt a deep webre támaszkodna egy bizonyos méret fölött, lévén, hogy a terrorista is ember. Ennek megfelelően életszerűtlen, hogy olyan egy ilyen feltételezett közösségi szolgáltatás egy - valljuk be - igencsak fapados, a 80-as évek netjének megoldásaira emlékeztető infrastruktúrát használjon. A terrorizmus amellett, hogy egy igencsak "réteg műfaj" avagy "underground", de nem annyira, hogy egy terrorizmussal foglalkozó csoportot túl nehezen lehessen elérni, túl bonyolult legyen a velük való kapcsolatfelvétel és kommunikáció, hiszen ez eleve a toborzást és a mai világban elvárt információáramlás sebességét tenné elégtelenné Dzsihád Dzsoni és csapata számára.

Több éves empirikus tapasztalat, hogy kimondottan OSINT téren a deep webes hálózatok egyáltalán nem kiugróan értékes források. Sem az OSINT-tel foglalkozó nyilvános anyagok, sem pedig a szürkezónába tartozó magánkiadások nem foglalkoznak a deep webbel különösebben nagy súllyal, márpedig ez nem az a diszciplína, ahol gyakoriak lennének a méltatlanul elhanyagolt források és technikák. Ahogy azt sincs okunk feltételezni, hogy a világ vezető hírszerző csúcsszerveinél valamiféle szent grálként tekintenének a hidden service-ekre, természetesen arról szó sincs, hogy nem kutatnák és ne foglalkoznának vele, számtalan példát lehetne hozni azzal kapcsolatban, amikor egy-egy bűncselekmény nyomozásának a deep webnek kiemelt szerepe vagy konkrétan fő terepe volt, de szó sincs róla, hogy például a szervezett bűnözés vagy a terrorizmus egyszerűen átköltözött volna mindenestől a deep webre. Holott első blikkre logikusan azt várnánk, hogy az ő esetükben aztán tényleg indokolt. Kevésbé nyakatekerten fogalmazva, ha mondjuk egy teljes drogkartell, amelyik nagytételben tolja pszichotróp szerekkel a bizniszt olyan információs közegbe költözik, ahol kevésbé utolérhető, ugyanakkor kevésbé kereshető is a hatóságok számára, világos, hogy nem csak a hatóságok számára lesz nehezebben elérhető, hanem az ügyfélköre számára szintén, amivel nyilván hátrányba kerül a másik drogkartellel szemben.

Persze, több esetben a deep web tipikus eszköze egy-egy bűnözői szolgáltatás igénybevételének, ha például valaki bérgyilkost vagy emberi szervet rendelne, de ehhez nem kell a deep webre menni. Hirtelen az a néhány évvel ezelőtti eset jutott eszembe, amikor egy embercsempész bandát kapcsoltak le, ahol konkrétan fejlődő országokból lehetett gyerekeket vásárolni, ekkor azt gondolnánk, hogy csak-csak figyelnek a diszkrécióra, ehhez képest annyira idióták voltak az ügyfelek és az embercsempészek egyaránt, hogy mindezt egy Facebook-csoportban beszélték meg. Ahogy az is eléggé erős volt, amikor az Egyesült Királyságban két idióta terrorista nyitott Twitter-csatornán kért ötleteket azzal kapcsolatban, hogy mikor és hol robbantson, mert azt hitték, hogy a twiteket csak a követőik látják.

Távoli asszociáció: jól ismert, hogy a szervezett bűnözés és a terrorizmus sokszor olyan virágnyelvet használ, ami miatt még akkor sem világos, hogy miről beszélnek, ha egyébként technikailag sikeresen lehallgatják őket. Ugyanakkor ha ez eszelősen bonyolult lenne egy ilyen nyelv, egyszerűen nem használnák. A deep webbel, mint információs tereppel hasonló a helyzet. Persze, van működő feketepiaca a drogoktól a szervcsempészeten keresztül a 0day szoftveres sebezhetőségekig már mindennek, ezek egyike sem lehet egy bizonyos fokúnál jobban eldugva, mivel ilyen esetben konkrétan senki vagy túl kevesen tudnák egyáltalán megtalálni.

Összefoglalva, amikor egy kutatásban a hidden servicek nem jutnak különösebb szerephez a nyílt forrású információszerzésben, nem azért van, mert akik végzik, nem lennének kompetensek a használatában, hanem azért, mert sok esetben egyáltalán nincs rá szükség. Nagyon sok esetben a bűnügyi nyomozásoknál is erről van szó, suta analógiaként említeném, hogy a büntetőeljárások többségében titkos adatszerzés és titkos információgyűjtés és hasonló varázslatok nélkül is sikeresek vagy éppen amikor a gyanusított nem hajlandó semmit mondani. Hasonlóan a nyílt forrású információszerzéshez, a bűnügyi nyomozás is akkor professzionális, ha minél ötletesebben és minél egyszerűbben van egészében megtervezve.

kép: Wikipedia

Erkölcs, intelligencia és a magánszféra vége

2017.07.03. 15:18 | bardóczi ákos | Szólj hozzá!

Címkék: privacy magánszféra bosszúpornó közösségi norma Rumuki

privacy_armageddon.jpgNemrég járta be a sajtót a hír, ami szerint egy mobilappal véget lehet vetni a bosszúpornónak azaz az olyan eseteknek, amikor valaki az exéről készült házipornót széles körben elérhetővé teszi. És be is vette az egészet a fél világ.

Miről is van szó? Az alkalmazás lényege nagyjából, hogy csak akkor indítható el felvétel és akkor játszható le, ha ahhoz a pár mindkét tagja hozzájárul a mobiljukra telepített appon keresztül. Jót ötletnek tűnik? Ekkora hajmeresztő ostobaságot már régen találtak ki és hypeoltak be, de haladjunk szépen sorjában.

Személy szerint komolyan nem tudom sajnálni azt, aki annyira ostoba volt, hogy lefilmeztette magát vagy egyáltalán hagyta, hogy lefilmezzék olyan pozitúrában, amit azért nem mutatna meg családi körben. A házipornó készítésének az égtelen naivitáson túl, ami szerint a pár tagjai úgy gondolják, hogy holtomiglan szeretni fogják egymást, másik eleme az ehhez kapcsolódó teljesen irracionális bizalom a technikában is, azaz, hogy egyrészt a mobileszközről nem lopható le egy videó csak úgy, másrészt az a téveszme, hogy azt a videót majd a másik úgysem mutatja meg senkinek. Ésszel sosem volt nehéz belátni, hogy totális őrület az egész, amiből még akkor sem tanult különösebben a felhasználó, amikor elkezdtek burjánzani a fikaoldalak és a kimondottan bosszúpornóra szakosodott szájtok, így nap, mint nap láthatták, hogy máshogy mennyire csúnyán ráfaragtak már ezzel. Éppen azért, mert a házipornó lényegi része, hogy a két fél kölcsönösen, teljesen irracionális módon megbízik egyrészt egymásban, másrészt pedig abban, hogy a mobileszközeik kellően védettek, nem fognak tömegesen olyan alkalmazást használni, ami azt a feltételezést veszi alapul, hogy a másik később valamikor majd bekattanhat. Vagy éppen megjelenik az az app, amelyik leszedi a poreszt az okoseszközről, akár hozzájárul a másik, akár nem.

rumuki-app.png

Meg nem tudnám mondani, hogy mennyi cifra hülyeséget túrtam már elő nyílt netes forráson keresztül, amihez nem ritkán alaposan bele kellett ásnom magam a témába is azért, hogy hatékonyan tudjak keresni. Viszont ami kimaradt, hogy valakiről vannak-e fenn durván juicy fotók és videók a neten, nem feltétlenül a nagy keresők által látott térben. Nem véletlenül, ugyanis ilyennek nem nagyon jut eszembe hirtelen más felhasználási módja, mint az, hogy egy szervezet tudni szeretné egy leendő alkalmazottjáról, hogy zsarolható-e ilyennel, a másik, sokkal gyakoribb pedig, hogy valaki éppen azért túratna elő ilyen tartalmat, hogy azzal mást zsaroljon, amit nyilván nem vállalnék.

Nem is kell leszállni a pokol legmélyebb bugyrába, elég csak belenézni a világ legnagyobb amatőr pornót terítő oldalaiba, ahol akár videókat, akár felhasználókat olyan adatok, metaadatok és relációk alapján lehet keresni, amik gyakorlatilag adottak, szabadon elérhetőek vagy még intuitív módon is kikövetkeztethetőek. És megint olyan történt, amin századjára is el tudok képedni. Ugyanis a drága jó játékosok többségének annyi esze nincs, hogy az amatőr poresz oldalakon ne olyan adatokat adjanak meg magukról, amik alapján triviálisan kereshetők. Konkrétan például ha megadják, hogy melyik városban élnek és milyen idősek, a nicknevükben szerepel a becenevük vagy a keresztnevük, máshol is használják ugyanazt a nicket, na, őket aztán az isten se védi meg attól, hogy a videóik egyszer előkerüljenek, csak éppen nagyon kellemetlen módon. És akkor így akarnak fellépni a web nagyjai is a bosszúporesz ellen? Nevetséges! A szóban forgó oldalakra az üzemeltetők szerint naponta több tízezer új videó kerül fel, ráadásul számos oldal tartalmai átfednek egymással, azaz ha oda valami felkerült, az aztán tényleg eltüntethetetlen.

bosszuporno.jpg

Néhány nappal ezelőtt beszélgettem valakivel és rájöttem egy újabb fontos dologra a privacy-vel kapcsolatban. Az, hogy mindenki számára mást jelent, akár gyökeresen mást, nem új. Viszont gyakorlatilag minden sérti a privacy-t egy adott felhasználó esetében, aki úgy osztott meg információt, hogy annak publikus elérhetőségéről tudott ugyan, az egyszerű lekérdezhetőségéről, kereshetőségéről viszont nem. így például nagyon sokan nem tudnak róla, hogy már nem is kell az Instagram API-jához nyúlni, magában az alkalmazásban elérhető egy ideje, hogy a felhasználó kiknek milyen képein szerepel, a felhasználó erről rendszerint nem tud és adott esetben meg van őrülve, ha valaki megmutatja neki a natív Insta app részét képző fícsört. Azaz a legjobb, ha teljesen kussol az ember arról, hogy valakiről mit látott valamelyik szolgáltatásban, ugyanis hiába lenne a közösségi szolgáltatások egyik lényege, hogy összegyúrják a való élet eseményeivel, a felhasználók nagyobb része úgy éli meg, ha például hivatkoznak valamire, amit kommentben írt vagy hogy egy eseményen részt vett, mintha kémkednének utána.

Sokakban komoly a para, hogy kitudódnak a titkaik, már úgy az olyan jellegű titkaik, amiket tényleg senki sem tenne ki a kirakatba. Például nemrég indult Magyarországon is egy önmagát teljesen máshogy aposztrofáló, de lényegében kurvakereső oldal, ahol pénzes bácsik és nénik, na meg persze pénzes bácsikra és nénikre utazó kevésbé pénzes felhasználók regisztrálhatnak, aztán találhatnak egymásra. Az oldallal kapcsolatos Youtube-videó tényleg egészen elképesztő, egy, önmagát párkapcsolati tanácsadónak mondó nő arról beszél, hogy lényegében az ilyen kapcsolatok mindig is léteztek, nincs ezzel semmi probléma és persze roppant mód ragaszkodnak ahhoz a védhetetlen állásponthoz, hogy náluk aztán szó sincs kurvázásról, holott az egésznek az a lényege.

Magyarországon a prostitúciót a törvény nem bünteti, annak elősegítését viszont igen, de nem kell félteni Puncsékat, megoldották okosba. Na, a mit sem sejtő felhasználók, akik szerint elég védelmet nyújt az, hogy csak a regisztrációt követően láthatóak az adatlapjait, de valószínűleg nem is gondolkoznak ezen, csőstől regisztrálnak, aztán későbbi életük folyamán bármikor a fejükhöz vághatják, hogy végülis prostik vagy escortfiúk voltak.

Megállapíthatatlan, hogy ha több évtizeddel ezelőtt létezett volna ilyen szolgáltatás, akkor ugyanekkora lett volna-e rá az érdeklődés vagy a többeknél félresiklott szexuális szabadosság eszméje eredményezte a mostani állapotot. Hogy ribancnak lenni nem ciki, belefér, csinálja az ismerős is és így tovább.

Adja magát az elméleti kérdés, hogy a felhasználót meg kellene-e védeni önmagától, azaz hogy ilyen információt évtizedekkel később is előhúzhatnak róla, míg korábban ha kurva vagy selyemfiú is volt valaki, legalább le tudta tagadni. Komolyan nem tudom a választ amellett, hogy gyakorlati szempontból ez nyilvánvalóan lehetetlen lenne, ahogy annak megtiltása is, hogy valaki fotóztassa magát, miközben az összes testnyílását betömik valamivel. Mindez olyan kérdéseket vet fel, aminek a megválaszolása az én tudásomon vagy akár a jövőkutatókén messze túlmutat. Ugorjunk át az erkölcs fogalmának definícióján vagy akár közelítésén, a kérdés, hogy vajon a most kialakuló világrend, amiben több meghatározó vélemény szerint 2020-ra a titkaink háromnegyede, de akár négyötöde nem lesz megvédhető, azaz a privacy mai értelemben megszűnik létezni, vajon csak azt mutatja meg, amilyen erkölcstelenek és ostobák sokan valójában is vagy gyakorlatilag teljesen bejósolhatatlan az ezzel kapcsolatos jövő? Az már eleve fogós kérdés, hogy megállja-e majd a helyét az, hogy "ha ilyen hülye volt, meg is érdemelte", aztán tanok, ideológiák, na meg nem mellékesen szakmák esnek egymás torkának azzal kapcsolatban, hogy ez áldozathibáztatás vagy józan ésszel belátva tényleg a sértett a hibás, mivel számítania kellett rá, hogy a lepedőakrobatikája úgyis nagyobb nyilvánosságot kap majd.

Most nem túrom elő, hogy melyik evolúcióbiológiai modell vezette le egészen pazar módon, hogy az intelligencia folyamatos növekedését az emberré válás utolsó néhány tízezer évében lényegében a párzás jogáért folytatott küzdelem pörgette fel. Hogy a mai értelembe vett magánszférával analóg sajátosság mikor jelent meg és hogyan, nem tudni, mindenesetre sejthetően sokkal korábban, minthogy az emberelődök átcibálták az asszonyt a bokor mögé a légyott idejére, hiszen más állatfajoknál is megfigyelhető, hogy a párzás idejére biztonságos helyet keresnek maguknak.

Ahogy Cukorhegyi Márk mondta, "in privacy no longer being a social norm". Nos, kapcsolódva az előzőhöz, az emberré válás után sajátos módon az intelligencia, a szexualitás és az érvényesülés, ismét összefonódik majd, csak éppen kulturális evolúciós szinten: ugyanis az érvényesülés egyik nagyon komoly fokmérője, hogy a többiek mennyire tudnak megbízni valakiben, ennek szerves része, hogy ki mennyire tud ügyesen rendelkezni azok fölött az információk fölött, amikhez köze van, legyen szó akár a céges adatvagyon rá bízott részéről, akár a hálószobatitkairól. Nem kell különösebben sokat agyalni rajta, hogy mindkét információ eszközként használható, természetesen fegyverként is, márpedig akár a magánéletben, akár üzleti, akár akadémiai, stb. környezetben azok lesznek a jövő nyertesei, akikben megbíznak, tudják róluk, hogy ők uralják a rá bízott és velük kapcsolatos információkat. Az is eléggé világosnak tűnik, hogy a kettő gyakorlatilag elválaszthatatlan egymástól: akinek kikerülnek a hálószobatitkai, nem várható el tőle, hogy érzékeny céges adatokra tudjon ügyelni és igaz ez fordítva is, hiszen a kezelt információk jellege teljesen más ugyan, az embernek mentalitása csak egy van.

Visszatérve a háziporeszre, amíg nincs társadalmi és kultúrális konszenzus - úgy fest, hogy egyhamar nem is lesz - csak szubjektív vélemény létezhet. Az én szubjektív véleményem pedig arra hajlik, hogy itt a privacy-armegeddonban többségében olyan kerül majd nyilvánosságra ÉS kap az érintettre nézve komoly eufemizmussal élve, kellemetlenül nagy figyelmet, ami nyilván létezett és az előtt kellett volna gondolni a kínos voltára, mielőtt az illető belement, ha már maradunk házipornós vonalon.

Persze, az olyan információkat, mint amilyen a betegéletút vagy egy adott egyénre jellemző genetikai sajátosságok, már régen törvények védik. Képzeljük el, hogy valaki nem tudja majd elrejteni, hogy valamilyen súlyos betegsége volt, amiről nem köztudott, hogy nem hal bele feltétlenül mindenki és nem csökken a munkaképessége. Viszont emiatt majd nem veszik fel különböző pozíciókba és végülis olyan dolog miatt kerül hátrányos helyzetbe, amiről egyáltalán nem tehet. Innen már nem is kell nagyon szabadjára engednünk a fantáziánkat ahhoz, hogy ebből bejósolhatóan a társadalmi esélyegyenlőtlenségek előre kiszámíthatatlan módon, de még jobban növekszenek és ez akár egy teljesen új típusú szelekciós nyomásként hat a privacy armageddon akár néhány nemzedék alatt. Felkészült erre az egészségügy, a társadalomtudomány és a ITC? Aligha. De még ha fel is készült volna egy olyan, számtalan bizonytalansági tényezőt tartalmazó folyamat lemodellezésével, aminek lényege a magánszféra nagyrészének elvesztése jelenti az alapját, azokat a javaslatokat, amik a társadalmi stabilitást szolgálják, keresztül kellene préselni a döntéselőkészítőkön és döntéshozókon, ami rendszerint sokkal egyszerűbb kérdésekben sem mindig sikeres.

képek: The Sun, Independent, TechPlz

Az önértékelés megidomítása

2017.07.03. 11:01 | bardóczi ákos | 1 komment

Címkék: ego önértékelés pszichológia életcél mind hacking magatartástudomány

onertekeles-pszichologia.jpg Az emberek többsége nem ismeri fel, hogy mitől nem jó a közérzete, mi alakít ki benne egy életvezetési nehézséget, ami teljesen érthető, hiszen erre eleve csak akkor vagy esély, ha az illető elmegy egy agyturkászhoz vagy éppenséggel intenzíven érdeklődik a magatartástudományok iránt, ennek megfelelően nem keveset olvas a témában. Tény: a laikusok sosem szisztematikusan közelítenek meg egy élethelyzetet, a sajátjukat pedig főleg nem. Nagyon gyorsan hozzáteszem, hiába olvas el magatartástudományi témában valaki 3, 5, 10, 15, 20 vagy még több könyvet, attól még nem lesz szakértő, ennek megfelelően azonosíthat hibásan ilyen-olyan magatartásbeli jelenségeket, legyen szó akár önmagáról, akár másról. Ebben semmi meglepő nincs, hasonlóan ahhoz, hogy mindegy, mennyi műtéttan könyvet nyálaz végig valaki, nyilván nem válik alkalmassá arra, hogy elvégezzen egy koronaér-műtétet. Olyan szempontból viszont a viselkedéstudományi területen szerzett ismeretek hasznosak, hogy azonnal felismerhetővé válhat, hogy mikor indokolt egy ismerőst elküldeni agyturkászhoz illetve aki tájékozottabb a témában, elkerülheti azt a zsigeri reakciót, hogy hirtelen átvedlik hobbipszichológusba, aztán ő, mint mondjuk "a legjobb barát" próbálja megmondani, hogy hogyan kellene nekifutni megoldani valamit vagy ami még rosszabb: jórészt tudattalanul ő maga áll neki "megszerelni" a másik búráját, ami eleve szinte egyenlő a lehetetlennel, márcsak az is, mert nem kívülálló. Hacsak nem valami faék egyszerűségű problémáról van szó. Nem vagyok szakértő, attól még írhatok róla, az egyszerűsítésekért pedig előre is bocs.

Attól valahogy mindig megrémülök, amikor valakiben azt látom, hogy elköveti azokat a hibákat, amik közül párat én magam is elkövettem vagy majdnem elkövettem korábban és komoly a kockázata annak, hogy egy olyan ördögi körbe kerül, amiből már baromira nehéz lesz kitörni.

Durva egyszerűsítéssel alapvetésnek tekinthetjük, hogy végülis mindenki a boldogságra vágyik, és ugyan számos kritikát kapott, na meg már-már por lepi Maslow-szükségletpiramisát, máig nagyon jól mutatja, hogy hogyan lehetünk boldogok. A szükségletek egymásra rétegződésével kapcsolatban eléggé egybehangzó az a vélemény, hogy szigorú hierarchiát követ, azaz nem ugorhat fel például senki az önmegvalósítás szintjére anélkül, hogy az alatta lévő elemek hiányoznának - az más kérdés, hogy elhitetheti magával. Világos, hogy amikor arról van szó, hogy valaki nem valami jó bőrben, a 0. lépés az kell, hogy legyen, hogy a piramis melyik szintje érintett illetve, hogy az alatta lévőek adottak-e már, sokszor ez sem annyira adja magát, mint gondolnánk.

onertekeles-maslow-piramis.png 

Amivel ebben a posztban foglalkozom, hogy mi is az, amire tudatosan érdemes ügyelni, ha valaki tudja magáról, hogy hajlamos az alacsony önértékelésre, ami sokszor együtt jár többek közt azzal, hogy emberünk a környezete felé bizonyítani akarja a rátermettségét az élet különböző területein, ez viszont sokszor nem jön össze, aztán egy idő után nem is próbálkozik vele, ami aztán ha tartósan fennmarad, a kudarcok emlékén való csámcsogás eszkalálódhat olyan, az életvitelt súlyosan befolyásoló mentális betegségekké, amit aztán senki sem kívánna a másiknak, ilyen például a depresszió vagy éppen a szerfüggőségek.

Én konkrétan sosem a környezetemnek akartam bizonyítani, mi több, a sikereimnek sosem tudtam örülni olyan 15 percnél tovább, sokkal inkább önmagamnak bizonyítottam, de most nem ez a lényeg. Hibák, amiket ne kövess el, pláne, ha a szüleid voltak olyan kedvesek, hogy rugdostak, amíg tudtak, rád akarták erőltetni a saját hülyeségeiket, például a mindenek felett álló prioritás az volt, hogy legyél kitűnő tanuló, különben nem is vagy ember... Azt vallom, hogy a gyerekkoron és a későbbi, életeseményeken csak annyit szabad csámcsogni, amennyire feltétlenül szükséges, mivel ha túl sokat csámcsog rajta valaki, akkor a haláláig mondhatja, hogy azért volt sikertelen, mert ilyen-olyan hatás érte a korábban, amikor pedig valaki túl nagy hangsúlyt fektet a környezet hatására, külső okokat keres, eleve elvágja önmaga előtt annak a lehetőségét, hogy a megoldással foglalkozzon, követve, hogy úgysemtudokvelemitkezdeni-lúzerfilozófiát. Ugyanakkor az okok megértése mégiscsak fontos, közhelyes, hogy mennyire fontos a neveltetés, az már kevésbé, hogy miért. Azért, mert adott viselkedésünkre adott reakció, mint válasz a későbbiekben is fennmarad, legyen ez akár akár adaptív, akár sem. Maradva az alacsony önértékelés példájánál, akkor is fennmaradhat, amikor már nem kapja meg valaki a szüleitől naponta többször, ha nem tud egy bizonyos tanulmányi átlagot villantani, na meg a gimnázium 10. osztályáig nem szerez mondjuk két nyelvvizsgát.

Ha valaki a veszélyeztetett körbe tartozik vagy már ott van a szájközépig érő szarban, néhány ökölszabályt érdemes betartani, tudatosan figyelni rá. Kezdjük ott, ha a mai világban valahogy szinonimaként értelmezik, az egót, a határozottságot és az önértékelést és cikinek tartják, ha nincs a helyén. Valójában nem az alacsony önértékelés a ciki, hanem az, ha valakinek alacsony az önértékelése és nem tud róla. Csak hogy mindenkinek világos legyen, az önbizalom nem erény, az önbizalom hiánya pedig nem fogyatékosság, hiába folyik manapság a csapból is ez.

Akár a Business Insider, akár a Mashable, akár a többi álértelmiségi trasholdal, rendszeresen előhúzzák, hogy a sikeres emberek feltápászkodnak akkor is, ha már többször földhöz vágta a sors, mondjuk úgy, tehát aki meg nem képes rá, lúzer. Van, akit már annyiszor földhöz csapott a sors, hogy tényleg ahhoz szokott hozzá, hogy nem tápászkodik fel, mert megszokta, hogy úgysincs értelme. Azzal kapcsolatban viszont szinte semmi kapaszkodó ezekben a cikkekben, hogy az ezzel kapcsolatos mentalitás hogyan változtatható meg. Lényeg: magától, elhatározásból, "izomból", ezen nem lehet változtatni, csak módszeresen!

Módszeresen, de hogyan? Több alternatíva közt az egyik lehetséges, egyszerűsítve az, hogy azonosítani kell a pofára esés okát és célzottan azzal foglalkozni, amire hozok is néhány példát.

Ha valaki sokat penészedik a tankönyv fölött, mégsem jön össze több vizsgája, akkor alighanem a tanulási módszerben keresendő a hiba, azzal kapcsolatban már számtalan kidolgozott technika van, ami kimondottan a hatékonyabb tanulással foglalkozik.

Abban az esetben, ha valaki egyszerűen túl magasra teszi a lécet, nem meglepő, hogy nem is fogja megugrani, ilyen téren eléggé fontos az önismeret, mégpedig az adott területen. Tapasztaltam, hogy valaki egy felsőbb matematikai témát azért nem ért meg még megfelelő intellektus és emberfeletti erőfeszítés ellenére sem, mert nincsenek meg eléggé stabilan azok az ismeretek, amik a felsőbb matematikai téma megértéséhez szükségesek. Ilyenkor azt szoktam mondani, hogy egyszerűen csak vissza kell lapozni. Ha kell, a másodéves tananyagig, ha kell, az első évesig, ha az sem elég, akkor kéretik leporolni a középiskolai matematika könyvet, aztán az abban lévő dolgokat készség szinten elsajátítani, majd ami arra épül. Ez persze eszelősen időigényesnek tűnik és persze nem segít mondjuk egy ütősebb matematika vizsga előtt egy-két nappal, a lényeg viszont, hogy még így vissza-vissza lépkedve, majd folyamatosan felfelé haladva sokkal gyorsabban és persze jobban elsajátítható akár a legelborultabb matematikai témában való jártasság is. Ehhez képest ha valaki előismeretek nélkül fut neki a dolognak, vérrel-verejtékkel-gyomorgörccsel esetleg megértheti azt, ami egyébként magas neki, esetleg még át is rúgják a vizsgán, azt fogja benne megerősíteni, hogy "sokat tanultam rá, mégis csak elégséges lett".

Azaz fokozatosság! Hogy miről van szó, szinte irreleváns, hozhattam volna példaként a nyelvtanulást is.

 onertekeles-reward-kor.jpg

Amolyan tömegjelenségként érinti a frissen érettségizetteket, hogy nem tudják, hogy mit kezdjenek magukkal amire gyakori, rossz válasz, hogy a társadalmi elvárásnak megfelelően, na meg a lélekőrlő bizonytalanság elkerülése miatt menekülnek be egy egyetemre, amilyen szakra éppen felveszik őket. Meg lehet csinálni, ha az elvesztegetett pár év után újragondolni, hogy emberünk mit kezdjen magával, sokkal jobban fog fájni. De igazából beüthet ez szinte bármilyen életkorában. Ha valaki nem tudja, hogy miben lehetne sikeres, érdemes minél több értelmes tevékenységet kipróbálni, szisztematikusan apró célokat kitűzni az életben, azokat megvalósítani, majd egyre magasabbra tenni a lécet. Az elért teljesítménnyel az önbizalom és a határozottság valamelyest arányos, de számolni kell vele, hogy vannak ritka esetek, amikor egyszerűen nem. Valóban ritka eset, de ha valakinek alacsony marad az önértékelése, nos, azzal is meg lehet tanulni együtt élni. Viszont ha valaki fokozatosan, a korábbi teljesítményének megfelelően teszi egyre feljebb és feljebb a lécet, és persze tesz is a megvalósításért, jó úton van. Én próbálkoztam olyannal is, amikor éppen ellenkezőleg, rögtön nagyon magasra tettem a lécet, akár az is hatékony lehet, ha valakit az triggerel.

- Todo listák, naptárak, akár sportteljesítmény, akár tanulás vagy bármi más ütemzésére: hatékonyan tervezve valóban hasznos, többen fel is hívják a figyelmet, hogy az aztán elért teljesítményt akár még vizualizálni is érdemes valamilyen módon. Persze, persze, kivéve amikor nemhogy hasznos, hanem egyenesen életveszély! Én például akármennyi alkalommal próbálkoztam a papíron ütemzéssel, szinte mindig falnak mentem és az ütemzés nemhogy segített volna, hogy közelebb jussak egy cél eléréséhez, miközben jutalmazom magam, hanem rendszeresen azzal szembesültem, hogy még írásban is megterveztem valamit ugyan, hogy milyen ütemben kellene haladnom valamivel, és még úgy sem sikerült. Azaz visszájára sült el a dolog, rúgott még egy szép nagyot az önképembe.

- Az előzőhöz kapcsolódik egy nagyon igaz megállapítás, ami szerint az értelmes ember nem az idejével, hanem sokkal inkább az energiájával gazdálkodik hatékonyan.

Igaz, háztáji módszerrel még nehezebbnek tűnhet azt megsaccolni, hogy valamilyen részfeladat elvégzése mennyi energiát igényel, lehetetlennek közel se mondanám. Akár a sportpszichológia, akár a tanuláspszichológia, mindkettő azt mutatja meg, hogy a gyengék, az átlagosak és a kiválóak közt többek közt egy markáns különbség, hogy tudnak tervezni az energiájukkal, még akkor is, ha ennek nincsenek tudatában.

"Nem akarásnak, nyögés a vége." Remek kérdés, hogy mik azok az élethelyzettel együttesen vizsgálandó helyzetek, amikor valakinek valami annyira nem megy valami, hogy tényleg érdemesebb olyan tevékenységet keresnie, amiben gyorsabban megtalálja, hogy hogyan érhet el eredményeket és mik azok a helyzetek, amikor tovább kell próbálkozni, persze más módszerrel.

Az ideális, ha nem kell kényszerítenie magát valakinek, hogy olyat csináljon, ami az érdekét szolgálja, mivel azt sikerült beépítenie a rutinjába, legyen szó akár futásról, úszásról, gyúrásról vagy egy elborult nyelv megtanulásáról, hogy a kötelezően teljesítendő egyetemi vizsgákat ne is emlegessem. Van, aki ahhoz szokott hozzá, hogy neki tud futni akkor is, ha egyáltalán nincs kedve valamihez, megint mások teljesítményét befolyásolja ugyan az, hogy mennyire van hozzá hangulatuk, míg extrém esetben, van, aki csak akkor képes működni, ha valamit szívvel-lélekkel tol. Igen ám, de nyilván számos területre igaz, hogy számunkra elsőre kicsit büdösnek tűnő dolgokat kell elsajátítani, véghezvinni ahhoz, hogy amit majd később szívvel-lélekkel tolunk, annak értelme is legyen.

Hogy egy konkrét példát írjak, persze, persze, volt több olyan könyvfejezet is, aminek a végigolvasását korábban unalmasnak találtam, még nem tudtam, nem is érdekelt, hogy az adott információ hogyan hasznosítható, eléggé világos, hogy ha annak idején nem rágtam volna végig az unalmasabb fejezeteket is, akkor például erről a témáról legfeljebb kocsmafilozófiai szinten tudnék írni, aminek túl sok értelme nem lenne, az biztos. Máig többször előfordul velem, hogy írnék egy témáról, ami egyébként a területemhez tartozik, viszont azért nem írom meg mégsem, mert úgy érzem, hogy konkrétan arról a témáról nem tudok eleget, szart pedig nem adok ki a kezemből. Megjegyzem, a magyar tartalomszolgáltatás nem csak attól rohad, mert a többség csak a nemzetközi sajtóban megjelenő híreket veszi át, rendszerint azt is késve és rosszul, hanem azért is, mert Dunát lehetne rekeszteni azokkal a tartalomipari jómunkásemberekkel, akikben fel sem merül, hogy időnként érdemes lenne megtorpanni és elgondolkozni azon, hogy nem kellene-e esetleg mélyebben egy témával kapcsolatban háttérinformációknak utánatúrni ahhoz, hogy a készülő publicisztika ne valami trash-kontent legyen, amin aztán szánakoznak akár az adott témában laikus olvasók is.

Ha el szeretnék csettinteni egy pszeudo-coelhót, azt tudom mondani, hogy ideális esetben elsősorban önmagáért teszi az ember, amit tesz, viszont mindenkire hatnak a környezet visszajelzései, mint megerősítők, jobban vagy kevésbé. Egyrészt senki ne fusson neki egy cél elérésének csak azért, hogy megmutassa a világnak, hogy mekkora propeller, ez alap. Ha valakire időnként rájön a grafománia, aztán ír egy blogposztot, ne azért írja, hogy arra majd minél többen kattintsanak, hanem önmagáért az élményért,  viszont ha egy blogger látja, hogy a gondolatai sok olvasóhoz eljutnak, annál szivesebben csinálja majd, ami egybevág azzal, amit korábban írtam azzal kapcsolatban, hogy a valamilyen módon vizuálisan látható eredmény szerepe igencsak nagy lehet.

Figyeljünk rá, hogy kiknek a környezetében mozgunk, mert ugyancsak egyénenként különböző mértékben, de visszahat az önképünkre. Extremitásként említeném, ha például a legreményvesztettebb drogosok közt mozog valaki valami miatt - de nem azért, mert addiktológus lenne - ahol azt látja, hogy azok az elveszett lelkek tényleg csak a pillanatnak tudnak élni, belőlük nyilván nem tud erőt, motivációt meríteni. De hasonló extrém eset, amikor valaki bekerül az egyetemre 19 évesen, úgy gondolja, hogy na, most kezdődik aztán Az Élet, hozzá hasonló gondolkodású, tudásszomjjal teli, érdeklődő arcokból álló közösségbe kerül majd, aztán azt tapasztalja, hogy egy kibaszott nukleotidbázis vagy még egyszerűbb molekula szerkezeti képlete sem megy az egyszerű lelkeknek vagy éppenséggel az elemi rendezési algoritmusokkal is gondok vannak, előfordulhat, hogy kizabálja az ember lelkét, aztán jobb esetben csak időlegesen, de elveszti az érdeklődését a saját egyetemi szakjai iránt. Megint mások vagy kívülállóként tudják kezelni a hasonló helyzetet vagy az ördög tudja, hogy hogyan oldják meg, de végigtolják az egyetemet akkor is ha szar, ráadásul olyan idiótákkal vannak körülvéve, akik nem csak a saját területükön gyengék, mint a verébfing, hanem világossá válik az általános intelligencia hiánya, ha szóba kerül valamilyen más téma.

Viszont jól teljesítő, sikeres és boldog emberek közt a többség feltöltődik energiával, ha egy közösségbe tartozik velük, az már önmagában növeli az önbizalmát és persze ösztönzi arra, hogy ő maga is teljesítsen, nagyon röviden ez a titka az egyetemi szakkollégiumok sikerességének is. Röviden: önmagamból kiindulva mindenkinek azt mondom, hogy vagy egy csúcs egyetemre menj vagy sehova, de tényleg! Hasonló okból a munka világával kapcsolatos kutatások szerint a többségnek a munkahelyi környezet sokkal fontosabb, mint a fizetés.

Ahogy ideális esetben az offline térben megválogatjuk, hogy milyen közegben mozgunk, arra is érdemes figyelni, hogy az online közegben milyen impulzusok érnek. Nyugi, nem vezetem le még egyszer, hogy miért nem mondhatja a mai világban senki azt, hogy "ami nem érdekel, nem olvasom" vagy éppen azt, hogy "rám nincs hatással az a plázakurva, akivel van közös ismerősöm". Egyrészt válogassuk meg, hogy kit veszünk fel kontaktnak a közösségi szolgáltatásokban. Még csak nem is arra gondolok, hogy a mérgező információktól nem igazán lehet megvédeni magunkat, az információs túlterhelés egyenesen megnyomorít, ha nem figyelünk oda. Ezzel több probléma is van, az egyik, mit korábban részletekbe menően kifejtettem, hogy ahhoz, hogy eldöntsd arról, ami elég kerül, hogy elolvasd/rákattints vagy sem, eleve el kell olvasni a LinkedIN, Facebook, Twitter snippetjét, viszont eleve az a döntés, hogy megnézed-e, már önmagában energiaigényes, mivel sok kicsi sokra megy. De említhettem volna azt a nemrég igazolt hatást is, hogy sok esetben mások kirakatba tett, fazonírozott magánélete egyfajta irigységet szülhet.

Nincs idő tökölésre! Egyszerűen nem tartjuk eléggé szem előtt, hogy az emberi élet véges. Márpedig ha beüt egy betegség és valakinek bejelentik, hogy legnagyobb valószínűséggel 1-1,5 éve van hátra, ugyan van egy kis sansza annak, hogy meggyógyul, aztán évekig tünetmentes lesz, hirtelen újratervezni az életet úgy, hogy abba az egy évbe minden beleférjen, amit még meg szeretne csinálni, annyira nem is egyszerű műfaj.